Vallomás I.Mondom néked: az élet csodálatos!Bár tudom magadban ezt mondod most: Könnyű nekem, De hidd el testvér, ha nem is éheztem Lelkem oly korán átjárt annyi poklot Mint más egy élten át. Nem voltak évek, percek Melyre szívesen emlékeztem volna. Romokon születtem s kezdtem élni, Magányos voltam és ostoba. Próbáltam kitörni, felépíteni álmokat, De a szeretet hiányát semmi sem pótolja. S mit emberi elme létrehozott Mindig mind elbukott. Összetörten, üresen, értelmetlenül, Elhagyva, egyedül Kapaszkodtam a reménybe S ez lett életem egyetlen erénye. Hinni kezdtem, hogy nem hiába vagyok, S hogy engem Isten céllal alkotott. Megment, mert már elvesztem, Értelemmel tölti be szívem. Már nem félek. Tudom nem egyedül, s nem hiába élek. S így szépen lassan Minden az enyém lett. Az ég kékje, a fák zöldje, A pillanat öröme, A kudarcok tanulsága, S a könnyek áldása. Már más az életem, Mert felépíttettem, S emberként is mássá lettem. Alapban bízom, Nem várok semmit sem. Tőled sem barátom, testvérem. Teszem a dolgom és hiszem, Mi szívemnek, testemnek kell Megadatik nekem. |